Úgy tekint magára, mint akinek mély érzései vannak, s aki azt szeretné átadni az embereknek. Míg a zenében ez viszonylag könnyű feladat, akár szavak nélkül is, a szinkronban ez nehezebb, mert azt más emberek bőrébe bújva kell megtenni. „Sokkal empatikusabb vagyok, mióta szinkronizálok” – említi magáról, s szinte hihetetlen, de már nyolcéves kora óta szinkronizál.
Emlékezetes munkájának tekinti a Vaiana 2-t: „Egy olyan mesében énekelni, ami gyerekkoromban a kedvencem volt, elmondhatatlan érzés.” Kisgyerek korában arról ábrándozott, hogy egyszer az ő hangja fog szólni a tévéből. Ez megvalósulhatott, máig meghatja, és nagyon hálás érte.
A szinkront azért is tartja fontosnak, mert, ha a színész egy másik nyelven meg tud fogni egy karaktert, akkor az egy kicsit más lehet, mint az eredeti. Máig jól emlékszik arra, hogy egyszer egy rideg, gonosz karaktert kellett szinkronizálnia. Barátai, akik a filmet látták, megjegyezték: az ő hangjában a figura valahogy kedvesebbé, szerethetőbbé vált.
Ami pedig az éneklést illeti: „a zene számomra önmagamat jelenti”. Hagyja, hogy érzései összefolyjanak a zenével, s egyaránt meg tudja élni a mélységeket és a magasságokat. Tisztában van azzal, hogy életében, munkájában lesznek megingások, akár kudarcok is, „de ez mind csak építi az embert”.