Munkásságának hatásáról társadalomtudósok és szociológiai érdeklődésű olvasók nemzedékei mesélhetnek. Kutatási témáinak, területeinek és sokféle módszerének tükrében nehezen beskatulyázható. Társadalomtudósi pályáját zeneszociológusként kezdte.

A zene iránt érzett, máig tartó szerelemből lett szociológus. A fényes szelek nemzedékének képviselőjeként, a kodályi „Legyen a zene mindenkié!” jelmondat jegyében munkásoknak szervezett koncerteket, a Beethoven-szimfóniát hallgató munkások arcára azonban a lelkesedés helyett unalom és kétségbeesés ült ki. Ez az élmény vezette a felismeréshez, hogy az értelmiség profetikus, világmegváltoztató szerepe tévedés. A műveltséget más eszközökkel kell eljuttatni az emberekhez.

Érdeklődése a zeneszociológiáról mindinkább az életmód-szociológiára irányult: a legspirituálisabb világmegváltó ötletektől eljutott az legkeményebb napi küzdelmek valóságáig és a tényfeltáró szociológiáig. Békésbe eredetileg azért hívták, mert a megyei vezetők nem értették, miért üresek az egyre-másra épülő művelődési házak. Losonczi Ágnes az elemi létfeltételeket kutatta, például azt, hogy nemzedékek éhezése és a félelem az éhségtől miképp él tovább egy olyan társadalomban, amely azt hirdeti magáról, hogy az éhezés megszűnt.

Békési kutatásait már az a módszerbeli sokféleség jellemezte, amely egész későbbi pályáját végigkísérte. A terepmunkát megelőzően megvizsgálta a statisztikákat, az infrastruktúrát, beleásta magát a megye történelmébe. A sokféle módszer párhuzamos használatát mégsem nevezné Losonczi-módszernek. A témák szerint változtatta a megértéshez szükséges eszközöket, mindazonáltal van egy állandó eleme: Losonczi Ágnes „gyalogszerrel” is bejárja az adott kutatásterületét. A karosszék-szociológusok szemében ez naiv etnográfia, az övében előfeltétel.

Miután Békésben felmérte az emberek táplálkozási szokásait, tárgyi szükségleteit, és feldolgozta kutatási eredményeit, hiányérzete támadt: mi az oka annak, hogy a szegénységből, cselédsorból származó megyei vezető dzsentriallűröket ölt, vadászatokat rendez, miközben életében nem látott dzsentrit; hogy az egykori tanító, aki hivatalt kap, egyszerre szolgabíróként kezd viselkedni? Hogyan élnek tovább a történelmi előképek? A táplálkozási szokások szociológiai vizsgálata a mentalitás, az életmódmodellek felé terelte kíváncsiságát.

Ennek, na meg persze a négy évig tartó „érlelésnek”, könyvkiadói engedélyezési folyamatnak, aszalásnak köszönhetően az eredetileg kétszázvalahány oldalasnak induló életmódkönyv ötszáz oldallal bővült. Palackposta volt ez – írta –, de üzenete sokakhoz eljutott.

Az életmód-szociológiától az egészségszociológiáig vezetett Losonczi Ágnes útja: húsz évig vizsgálta egészségi helyzetünket. Ez adta a következő témát is: hogyan függnek össze az egészségi változások a társadalmiakkal? Majd az azutánit, amelynek terepe az idő: hogy élték túl, élték át, élték meg az emberek a huszadik századot? Sorsba fordult történelem című kötete hetven magyar család három generációjának sorsát vizsgálja. Ugyancsak az idő, a társadalmi és az egyéni létezés ideje foglalkoztatja Az ember ideje című esszékötetében.

A kilencvenes évek elején a Fidesz Akadémián a „körkörös gyűlöletről” tartott előadásokat. „Az anyag ma is megvan még, csaknem könyvre kész, de nem tudtam megírni, mert a gyűlöletet nemcsak látni és elviselni nehéz, hanem megírni is – mondja. – Amúgy meg nyolcvanhárom éves vagyok, ha az ember ennyit átél, akár abba is hagyhatná a munkát.”

Azért ugye nem?!