A filozófus úgy gondolja, az jelenti számára az igazi sikert, hogy úgy tudott hatást gyakorolni az emberekre, hogy sohasem egy párt elvárásainak megfelelően fogalmazott, mindig a maga filozófiai világképét közvetíti.

Zsidó polgári családban született 1929-ben. Először a zsidótörvények lehetetlenítették el családja életét, majd tizenöt éves korában átélte számos családtagjának és barátjának elvesztését. Úgy gondolja, az ösztöneinek és a szerencséjének köszönheti, hogy túlélte a holokausztot. Felsőfokú tanulmányait a budapesti bölcsészkaron folytatta, 1951-ben végzett magyar–filozófia tanár szakon. Az ELTE Filozófia Tanszékén a Budapesti Iskola alapítójának, Lukács Györgynek volt tanítvá­nya, munkatársa. 1958-ban politikai okokból mindkettőjüknek távoznia kellett az egyetemről.

Heller Ágnes fontosnak tartja, hogy soha sem valamelyik párt elvárásainak megfelelően fogalmazott, hanem mindig azt a filozófiai világképet közvetíti, amelyet a magáénak vall. „Nem vagyok papagáj” – utal arra, hogy a siker érdekében sem beszélt másként, még akkor sem, amikor ez a karrierjét veszélyeztette. 1955-ben már kandidátusi fokozattal rendelkezett, eltávolítása után 1963-ig mégis középiskolában tanított. Mindig is szeretett tanítani. Számára nem az a fontos, hogy mások sikeresnek gondolják, hanem az, hogy mint filozófus és tanár, a gondolatait közérthetővé tegye, s a visszajelzések folyamatosan igazolják: olvasói és diákjai elégedettek a munkásságával.

Tanárként, előadóként szereti látni közönsége arcán: hatást gyakorolt rájuk. „A siker viszont önmagában sosem volt cél számomra. Nem az érdekelt, hogy milyennek látnak, hanem hogy a természetemet, önmagamat adhassam. És ha siker a válasz? Annak mindig nagyon örültem” – foglalja össze, hogy mi a véleménye a sikerről.

1963-tól 1973-ig a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatócsoportjában dolgozott. 1968-ban a filozófiatudományok doktora (DSc) lett. A hetvenes évek­ben ismét megfosztották állásától. A gondolkodás korabeli erős korlátait nem tudta elfogadni, ezért néhány évig fordításokat vállalt, abból tartotta fenn magát, majd 1977-től a rendszerváltásig külföldi egyetemeken tanított.

Amikor a rendszerváltás után hazatért, úgy érezte, nem ismerik, és ő sem ismeri az embereket kellőképpen. 1990-től filozófiai előadásokat tartott a JATE-n és az ELTE-n, ahol az Esztétikai Tanszéken tanított nyugdíjazásáig, s ahol 2010-től ismét tanít professor emeritaként.

Az egyetemi oktatómunka mellett igyekezett minden meghívást és felkérést elfogadni, eljutni az emberekhez, hogy megismerjék, és ő is alaposabban megismerje a rendszerváltás utáni országot. Úgy gondolja, filozófiai munkásságát Magyarországon eleve kevésbé ismerik, mint az Egyesült Államokban, ahol elismertebb, mint itthon. Tanítványai többsége, akikre évtizedeken keresztül hatást gyakorolt, külföldön él.

1995 óta a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A tudományos, a politikai és a kulturális életnek napjainkban is aktív szereplője. Úgy gondolja, sikerének kulcsa, hogy ha mondanivalója van társadalmi, Politikai vagy kulturális diskurzusokban, akkor a nyilvánosság előtt hozzászól a vitához. A politikai kérdések megvitatásában felhasználja filozófiai háttérkultúráját – mindenki számára érthetővé téve gondolatait.

Véleménye szerint, aki a közéletben részt vesz, annak elkerülhetetlenül befolyása lesz bizonyos folyamatokra. Úgy érzi, szerepet játszik a zsidó kultúra alakításában is. Magyar és nemzetközi elismertségét számos díj és kitüntetés bizonyítja, mind kedves számára.