A világmárkák árleszállításai és új kollekciói a modern nő és a kísértés különös viszonyrendszerében minden bizonnyal a legegyértelműbb helyzetet teremtik meg: ők kínálnak, minél többet, mi pedig akarjuk – ha lehet, az összeset.

Ruhát veszünk, ha megjön a fizetés, ha nagy ünnepre, tárgyalásra készülünk, ha váratlanul esti programunk lesz, és természetesen külön ruha kell minden sportághoz, de ruhát veszünk minden különösebb ok nélkül, csak azért, mert kell nekünk. Ez a KELL ott kiabál minden áldott nap, amikor elmegyünk egy-egy csábító kirakat előtt! És mekkora az örömünk (elsősorban lelkiismeretünk megnyugtatására), ha a boldogság egy-egy darabja jó áron a miénk is lehet. De tudjuk-e igazán, mi a valódi áruk az olcsó ruháknak és a folyamatosan megújuló kollekcióknak?

Emberjogi egyezmények ide, rabszolga-felszabadítás oda, a fogyasztói társadalom kialakulásával a divatipar gazdaságilag is rendkívül összetett láncolatot hozott létre, amelynek egyik végén – mind a mai napig – a harmadik világbeli előállítók a másikon pedig és mi, fogyasztók állunk. Figyelembe véve, hogy a magyarországi helyzet sokban eltér a nyugat-európai átlagtól, elsőként röviden a ruházati üzletláncok előállítási folyamatait tekintjük át, majd a hazai helyzetről adunk átfogóbb képet.

A pamut bukása

2011 áprilisában nagy port kavart (bár Magyarországon jellemző módon kevésbé) egy leleplező riport, amelyben egy brazil újságíró arról tudósított, hogy egy nagy spanyol divatcég gyermek munkásokat alkalmaz, akik embertelen körülmények között dolgoznak, gyakorlatilag éhbérért. A brazil lap munkatársa 52 embert talált a cég egyik São Pauló-i varróüzemében, akik a cég alkalmazottaiként dolgoztak egészségtelen, gyomorforgató környezetben.

E szomorú és korántsem egyedülálló helyzet kialakulása és fennmaradása mögött egyfelől az áll, hogy a legtöbb nagy ruházati üzletláncnak nincs saját gyára, ezért a ruhák előállítására olyan – többnyire harmadik világbeli – üzemekkel szerződik, amelyek alacsonyabb munkabért kérnek a termékek előállításáért. Azért viszont, hogy egyre olcsóbb ruhák készüljenek, a termelés oldalán sokan – akik megtermelik a nyersanyagot, megszövik a szövetet, és megvarrják a ruhákat – nagy árat fizetnek. A harmadik láncszem ebben a kusza rendszerben a fogyasztó.

Az ruházati üzletláncok és a hipermarketekben díszelgő ruhák közötti rögös úton az első állomás a pamutgyártás. Kevésbé ismert tény, hogy a világ kémiai növényvédő szereinek több mint húsz százalékát a gyapottermesztésben használják. Egyetlen póló előállításához szükséges gyapot termesztéséhez például közel ezer liter víz szükséges, az anyag fehérítése, illetve színezése pedig erős mérgeket bocsát ki. Ezt támasztja alá a Greenpeace India 2003-ban végzett felmérése, amelyben a növényvédő szerek krónikus hatását vizsgálta az indiai gyapottermelő területeken élő gyerekekre. A tanulmány megállapította, hogy azok, akik gyapottermelő területeken nőnek fel, az esetek 80%-ában gyengébb analitikus, motoros, koncentrációs és emlékezőképességgel rendelkeznek, mint a hasonló korú társaik.

A környezetvédők szerint ezért elengedhetetlen, hogy egyre több üzletlánc ismerje fel: a fenntartható fejlődés nem egy út a sok közül, hanem az egyetlen, s ezért olyan ruhákat dobjon piacra, amelyek ökoalapanyagokból, környezetbarát módon készülnek. Erre egyre több üzletlánc vállalkozik is: mind több nagy ruházati áruházban találkozhatsz rendszeresen BIO feliratú termékekkel vagy környezettudatos (és ugyancsak szemet gyönyörködtető) kollekciókkal.

Minden öko, ami nem fénylik?

A divatcégekre egyre nagyobb nyomás nehezedik, ha nem is elsősorban a fogyasztók, de a különböző emberjogi szervezetek részéről, tehát a biopamut forgalmazása a pozitív imázs kialakításának is része lehet, egy marketingszempontból megfelelő döntés.

A hazai kistermelők, illetve designerek szerint éppen ezért (illetve ezzel együtt) a biopamut előállítása és megvásárlása önmagában még nem a fenntartható fejlődés kulcsa.
– Azzal, hogy multinál vásárolunk, egész biztosan tevékenyebben hozzájárulunk a kapitalista kontra harmadik világ konfliktusának fenntartásához, mintha helyben készült termékekre költjük a pénzünket. A nagy divatcégek megtaníthatnak minket arra, hogy biopamut terméket válasszunk, és arra, hogy van felelősségünk akkor, amikor két blúz között döntünk, de nem ez az eredményes fenntartható fejlődés kulcsa – mondja Csík Orsolya, friss diplomás divattervező.

Tehát az alapanyag előállítása és összeállítása egymástól jól elkülöníthető gyártási fázis. Ezért önmagában azzal, ha a biopamutra nagyobb a kereslet, azaz több biopamutot állítanak elő, az ökológiai lábnyom csökken ugyan, de ez a többi visszaélést még nem számolja fel, hiszen gyermekmunkával ugyanúgy fel lehet dolgozni a biopamutot, mint a nem biót.

A leggyengébb láncszem: a fogyasztó

Ameddig mi olcsó árút akarunk, ráadásul gyorsan, addig – ahogyan az élet legtöbb területén, úgy divatiparban is – a gyorsaság számít a leginkább. A nagy világmárkák gyártói ezért a gyorséttermek mintájára, rendkívül széles körben, gyorsan és olcsón akarják elérhetővé tenni az aktuális divatot, mindenki számára. A rohamosan változó divat és az alacsony árak pedig azt üzenik a vásárlónak, hogy a ruhák egyszer használatosak, máris érkezik az újabb kollekció, sőt a „fast fashion” világában egy szezonban akár több kollekció is megjelenhet.

– A divat ugyanakkor alapvető emberi igény – nem csak nyugati és pláne nem női –, ez tükröződik a különböző művészettörténeti korszakokban és kultúrákban. A divatot lényegtelennek tartani 19. századi hagyomány, amely Magyarországon még mindig tartja magát. Ezzel szemben persze nem az a megoldás, hogy azonnal le kell cserélni az egész ruhatárunkat, ráadásul minden félévben, hanem az, hogy fordítsunk pénzt és időt arra, amit magunkra öltünk – mondja Csík Orsolya.

Ha tehát mint környezettudatos fogyasztók tenni szeretnénk a harmadik világ kizsákmányolása, a földrészek átlagjövedelembeli különbségei ellen, vagy egyszerűen érdekel bennünket a választott termék készítőjének sorsa, keressük az itthoni designer-, illetve kézműves termékeket.
– Így mi adhatjuk a munkabért a készítő kezébe, ami azért hatalmas különbség ahhoz képest, hogy egy nagy divatcég pénztárában hagyott összeg hogyan hullik atomjaira azonnal, és kerül be az óriási körforgásba, amit talán fel sem tudunk érni ép ésszel – mondja a szakember.

Az etikus divat

Tehát a (környezet)-tudatosítás és a visszafordíthatatlan folyamatok megállítására tett kísérlet lehet a fair trade, vagyis a méltányos kereskedelem mozgalma és az etikus divat – a termelési láncolat minden szegmensére kiterjedő – terjesztése. Ennek lényege, hogy az üzemek olyan anyagokat használnak, amelyek fair trade feldolgozóktól származnak, akik megfelelő munkakörülményeket biztosítanak dolgozóiknak, és tisztességes árat fizetnek a nyersanyagtermelőknek.

– Nálunk nincs igazán kínálat bio-ökóból, és hiába rendelünk interneten, a szállítás költségei, az ezzel keletkező szénmonoxid-kibocsátás miatt nem lehet igazi öko – mondja Csík Orsolya. – Hogyha volna kereslet az öko- és etikai szempontokat is figyelembe vevő üzletpolitikára Magyarországon, lenne rá gyártó is. Ha volna felvevőpiac, nem jelentene gondot a kiszolgálás. Mivel azonban jelenleg nincs, csak annyit tehetünk, hogy előnyben részesítjük a magyar designtermékeket a külföldi, nem fair trade termékeket forgalmazó vállalatokkal szemben, hiszen – ha az alapanyag elkészítése nem is feltétlenül, de – a termék előállításának körülményei és díjazása eleget tesznek a fair trade követelményeinek, amelynek alapelve, hogy helyben készül.